Azon gondolkoztam nem is oly rég, hogy miért van az, ha egy rock stílusú, vagy afféle lánnyal ismerkedik meg az ember, a végén mindig az derül ki, hogy csak te (már akire igaz) szereted a romantikusabb, érzelmesebb dalokat zenei téren. Adott egy rendes, jó lelkű, értelmes lány, aki mellett még akár jól is érzed magad, de ha zenei térre mentek el sétálni, egyszer csak az ember nem is tudja, most akkor ő melyik szerepkörbe is tartozik. Te vagy a lány vagy én? (zenére értendő) Jönnek itt sokszor a "durvábbnál durvább" zenékkel, és mikor kiejted, már ha mered, a mondanivalóval teltebb számokat, legyen az simán lírai, legyen az érzelgős nóta, mindig te érzed rosszul magad utána. Érthetetlen. Persze ezzel nem is lenne sok gond, hisz ilyenkor szokták mondani a kevesebb szókinccsel megáldott humanoidok: ízlések és pofonok. Na de kérem! Egyre inkább elférfiasodnának a nők? Vagy csak valamilyen komplexusban szenvednek? (tisztelet a kivételnek természetesen) Esetleg csak te vagy pancser és vonzod az ilyen lányokat, vagy legbelül pont ezeket keresed?! Az élet nagy rejtelmei. Nem kell nekünk beszélni a lélek szárnyalásáról, vagy akár az élet titkairól. Nem kell ide Arisztotelész vagy Platón. Egy egyszerűnek tűnő, de mégis bonyolult kérdés (számomra). Bár az is meglehet, hogy a túlzott elnyomás, amit régen "szenvedtek" a férfiaktól, valamit kialakított a genetikájukban és úgy érzik, hogy ezzel megmutatnak valamit. Akár az afroamerikaiak egy része, minden más ember által rámutatott hibájukban a rasszizmust vélik felfedezni. De mégegyszer írom, lehet csak bennem van valami nagyon elszúrva, rossz kódokat vertek belém a gyárban és hibásan jöttem ki, melyet később a kínai piacon sikerült valamennyire kiküszöbölni és eladni valamely tudatlan vásárlónak.

Köszönöm.