Írtam ma két új verset, péntek este hatott meg a sötétben álló Erzsébet-híd. Kicsit melankólikusak lettek, nagy döntések előtt állok és valószínűleg ez áll mindennek a hátterében. A jövő hét lesz még majd "fura", kiderül hogy is fog alakulni életem hátralevő része.

A híd

Rozoga, ragyogó híd e folyót ölelve

csontjaid ropognak Magvai alatt

magányosan a sokaságban

dúdolod remegő haláltusádat

Olykor a Nap izzó billoga simít

nyelvével viszkető heget adva

ha épp nem a fehérség mocska

fagyasztja rád a még mozgó holtat

Egyedül a kicsinyek közt állva

utat mutatva a csillagos éjszakába

mégsem mozdulhatsz el őrhelyedről

így szeretsz te örök árva

Folyók nyelvükkel nyaldossák talpad

tisztítva a kosztól, bűnöktől

mosolytól néha felderült arcod

fordítod az égen egy pontra

Sírom a világ

 Unalomig ismert szoba zárja szavaim

hatszázhárom köve veri vissza hangom,

hogy elnyomja testem 21 grammját,

s lassan belülről égessen porrá.

Később temessen hamvai közé,

mint ki sírjában élte életét

megbújva burokban tintájával okosan;

Postagalamb, szárnyalj újra tovább!

Egy lépés csupán a kilincs, a világ;

könnyen nyithatnád ajtaját,

ha tudnád, ki is az ki bezár,

s őriz oly sok éven át.

Kergethetted, nem lelted semmi zugban

csak ha a Nap rád nyitotta szemeit,

mögötted fekete textil villant,

s újra bujdostál egy élten át.

                                                 ELEK B.