Szöged, a "rózsaszín köd" városa. Így neveztem el, az én "érzékeny" kis lelkecskémben. Nem szándékozom túl érzelgősre fogni a dolgokat, de akárhányszor Pest mocskától láthatatlan színű cipőmet "beteszem" ide, mindig elfog egy érzés. Mintha egy láthatatlan virágos kéz megfogná a grabancom és elemelne az élet véres talajáról és azt mondaná: "Nézd így a tájat, ezt a végeláthatatlan tengert, melynek hullámain a felkelő nap sugarai járják meg-megújuló táncukat." Az agyam megtelik gondolatokkal és nem veszik irányukat a különcködő "kitudjamivagy" emo-toalettek felé.

S most még többet dobott ezen, hogy egyik legkedvesebb barátommal tehettem meg ez utat és "kézenfogva" léphettünk e különös vidékre. Eltölthettem három napot ebben a "fellegvárban" eleinte barátokkal, máskor egy számomra kedves emberrel. És most hogy hazatértem, átsorjáztam életem egyetemi sorait. Nagy bánatomra rájöttem, ily későn, hogy elrontottam mindent. Mindent amibe valaha belefogtam. S valaki ott fent segített nekem eljutni idáig, én azt mély megvetéssel magam iránt, eldobtam. Minden segítő kezet elfogadtam szó nélkül, aztán kivetettem a kukába a műanyag dolgok közé. Megbántam. Sikerült erre rájönnöm. Többek közt arra is, hogy tévedtem, nem ismerem magamat. Nem tudom miben vagyok jó, mihez értek, mit szeretnék csinálni, mivel akarnék foglalkozni. Ez a város segített felfigyelnem romló önarcképemre. Azt hiszem, el kellene vonulnom ebbe a városba jó időre, elhagyni pestet, és a még régen fellegvárnak hitt ELTE-t. És ott belekezdeni másba, mi végülis ugyanaz, de új fejjel, új gondolkodással, új eszmével és új szemmel. Lehet szükségem van a magányra, a szülői otthon távolságára, hogy rájöjjek egyedül, egymagam, minden terelgetés nélkül, ki is vagyok. Úgy érzem ez a nap fordulópont lesz az életemben.