Élt egy János nevezetű, (jobb szereti a Jancsi becézést így a későbbiekben e magasztos neven szólítandó) szegény kis gyermek, egy Mézes-kalács falucskában. A falutól nem messze, bent a sötét erdő mélyén, sötét árnyak mezején túl, s disznófarháttól innen, élt Juliska (ismertebb nevén, Mosolygós Júlia). Szép leányzó hírében állt, s szerette a bort. Jancsival olykor-olykor, szőlőfűtötte estéken találkoztak a falu mulatójában, s vígadtak fázós reggelekig. Volt ottan nagy mulatság, tánc, csúhéj, minden mi szem-szájnak ingere, s nem egyszer, de nem is kétszer táncra perdültek. Jancsi előkapta fényesre suvickolt farbáját és megpróbálta minden tudását latba vetni, hogy vidítsa a lányt, sokszor sikerült is neki. Esténként a Mézesfalás technikumán keresztül, indák segítségével kommunikáltak egymással, bár Jancsinak nem sikerült méltán híres Piroska és a farkasát előadnia (majd egyszer), írt, sokat, s mivel Juliska kihozta belőle a dühöngő bárányt, kinevezte hát a leányt mindenkori múzsájának: Én, Sajtos Jancsi, minden korok legjobban improvizáló táncmestere, kinevezlek téged, mosolygós Juliskát Tiszteletbeli Múzsámnak! Nagy szó volt ez ám a kis faluban, sőt azon is túl. Juliska, az egész napos munkától kimerülten, keveset beszélt, így hát e híres férfiú meglocsolta jó sok józsavízzel, hogy hát a kedves ne hervadozzon, s keljen életre, lejtsen pár szemforgató táncot. Sokszor invitálta őt, de még milyen sokszor, hogy ugyan már, látogasson el e jólelkú fiúcskához, segítsen néki, hogy minél többet írhasson. De nem fogta szaván Juliska, elhajtotta mindahányszor. Nagy búsan ült hát szalmaszékén Jancsi, de ereje nem lankadt, bár fogytán volt, tovább harcolt: Veszek néked ragasztót kedves jányka! Szippants mélyre, bódulj el tőle, s talpad kapja el az murvás utat Jancsi házához! - Enyhe belenyugvást érzett, ám nem eleget, hogy elhiggye, meglátogatja őt Juliska, ha már a házába be nem engedi. Múlnak az órák, a napok, de Jancsi nem lankad! Semmilyen módon sem! Éberség! [...]

[B. ELEK: Mondák, Rántottsajt Kiadó, Érd, 2009.]