Nem bírom elviselni, mikor az emberek nem fogják fel mit mondok nekik. Beszélhetnék én akár nappalokat-éjjeleket, teljesen mindegy milyen hangnemmel, semmi nem változtatna azon, hogy értené-e vagy sem. Elvonulnak saját kis világukba a tündérkék, onnan nem hajlandóak visszajönni, Sohaországban ezt még meg is érteném, én is a világnak vallója vagyok, de sajnos néha vissza kell ugrani a való életbe. Magukban kitalálnak egy szép mesét, vagy egy izgulós krimit, és azon bosszantják fel magukat,csak azon járatják gondolataik foszlányát, azt adják át az őket "meghallgatóknak" és ezáltal hogy mi az én álláspontom a témáról, dolgokról, már senkit sem érdekel. Túl egysíkú ez nekem, és szerintem amit tettem, azért ez túl nagy büntetés. Elhiszem, hogy valakinek nagyon bántó dolgok voltak, én ennyire drasztikusnak nem mondanám, de legyen, mert én meghallgatok másokat ténylegesen, és nem csak mutatom, hogy értem amit mondanak. Sajnos kezdem elérni azt a szintet, hogy már engem sem fog érdekelni, ahogyan őt sem érdekli, és jobbnak véli minden hülyeséget a fejemhez dobálni, akár az arabok a köveket. Megköveztettem. Újra, s újra mert még mindig szere....

       Egy kapcsolatban nem működik, hogy csak az egyik fél képes tenni, ténylegesen tenni azért hogy működjön, hogy ne bántson meg senkit. Egy ideig talán megoldható, attól függ az ember tűrőképessége milyen és mekkora, de semmiképp sem végleges. Nem értem mit várnak, milyen kapcsolatot akar egy olyan ember, aki nem képes alkalmazkodni, kompromisszumokat kötni a másik felé, és esetleg lépni is, hogy ne csak a másiknak kelljen hajtania egy olyan dologért, ami igazából még csak most alakulna ki. Félreértés végett, ez most nem én vagyok, egy kedves ismerősöm az, ki úgyszintén kezd belefáradni. Őszintén? Megértem! Pedig a másik felet is nagyon kedvelem, barátként kezdtem számontartani, de az előző bekezdés miatt nagyon nehéz most. Az a baj, hogy ha két lány összeül, és csak saját szemszögeiket tárják egymás elé, nem tudják átgondolni, hogy vajon tényleg az-e a helyes meglátás, szemszög, ahonnan ők nézik. Csak még jobban felidegesítik magukat, helyeslések, bólogatások, néhány kiegészítéssel, és máris ott vagyunk, hogy szinte egy teljesen más történetről szól a dolog, mintha egy jó szappanopera producer átírta volna a múltat és így, újonnan tárja szemünk elé. Az ember akármennyire is szeretné ezt a hibát kiküszöbölni, nem tudja, az előzőekben leírt okok miatt.

       Más. Lakótárs. Na amiatt is megkaptam olyan emberek gondjait, amihez nekik semmi közük. Lehet durva megfogalmazás, de az én életemhez, hogy én hol élek, milyen környezetben, és kivel, ahoz nekik semmi közük, és meg is lepődtem, hogy megpróbáltak beleszólni, leüvölteni engem ezért. Hogy én cserben hagyom azt a lányt, aki iránt sokat éreztem, csak mert ő szerzett nekem egy nevet. Nevetséges! Nem tudom, hogy komolyan megfordult-e a fejükben amit mondtak, hogy elvárják, csak mert az ő ismerősükhöz költöztem be, ott kell élnem, mert ha nem maradok ott a lány szarban marad. És?! Mi közöm nekem a lányhoz? Nehogy már csak azért maradjak egy mocsok-tanyán - ráadásul olyan lány miatt, aki semmit sem képes tenni azért, hogy maradásra bírjon minket, változtatni az életvitelén, ami szerintem siralmas, csak osztani tud, hát mögött leszólni a haramdik lakótársat, utána szemében jópofizni - mert az a valaki engem "beszervezett". Ezért én fizessem ki az x összeget havonta, és érezzem itt rosszul magam. Nem hiszem el, hogy ők ezt valaha komolyan gondolták. Megkaptam a burkolt kétszínűség jelzőt is, ugyanettől a két személytől, úgy hogy -mint később kiderült- semmit sem tudtak arról mi is zajlik. Ők háttérből hallanak valamit, írásból olvasnak, következtetnek, új történetet kreálnak, és az alapján veszik a bátorságukat és elmondanak mindennek. Már egyszer elmondtam nekik erről a véleményem, kifejtem itt is, én és lakótársam két héttel ezelőtt elmondtuk a lánynak a véleményünk, hogy mit gondolunk róla, az életstílusáról; mi volt a megoldás? Bezárkózott a szobájába és játszotta a sértődött gyermeket. Tegnap este, leültünk és elmondtuk neki, hogy amint lehetőségünk lesz mi költözünk el, lesz elég ideje új lakótársakat találni, újra elmondtunk minden problémát, melyek közt volt a siralmas lakás, és az ő személye is amin nem képes, még csak akarni sem akar változtatni. Nem akarjuk vinni magunkkal, asszem ez lassan már érthető. Szabi sajnálta, és gondolkozott rajta, hogy hátha megváltozik és akkor jöjjön, ezt is mondta neki, erre mi történt? Fogta magát a lány és Annával dúlvafúva elmentek. Gondolom megtörtént a már megszokott lányos beszélgetés, mi senkik vagyunk, szemetek, bunkók és a többi. Ahelyett hogy gondolkodott volna magán, magára zárta a szoba ajtaját, ahol lakótársunk cuccai vannak, ami kellett is neki a reggeli utazáshoz. Nem nyitotta ki, szólításokra nem felelt, telefont kinyomta. Nevetséges és siralmas. Mint egy 12 éves gyerek aki nem kapja meg a játékot a kirakatból ezért 3 napig sír. Ha valaki nem képes semmit tenni akkor mit vár? Komolyan csak bele kellene gondolnia abba, hogy ha mi elmegyünk, ilyen stílussal ki fog beköltözni? Vagy ha beköltöznek, ki fog itt maradni 1 hónapnál tovább? Talán ha ezen elrágódna egy ideig rájönne, és akkor nem kéne egyedül fenntartania az albérletet. De hát ehez még nőni kell belül. Az élet nagy tanító és a kényszer is...