Kedd. Reggel 10.05, 329-es terem. A tanár még mindig sehol, üres lap szépen megigazgatva előttem, haj belőve, test megmosva, vizsgára készen. 10.10 tanárurunk még mindig sehol és vele együtt a vizsgakérdések is átsurrantak mehicoba, meglehet elkapták a határon, esetleg valamely bokor tövében remeg, mert kilyukadt valami ott bent. Senki sem tudja. 10.11 telefonhívás érkezik a "táltos" paripakisasszonyhoz. Nagy hajbókolás, mosolygás, illetődöttség, vörösödés, telefon letétele. Srácok -igen, nem vagyunk még azért annyira idősek- a tanárbácsival beszéltem, megkaptam a vizsgakérdést, írjátok fel. Elég furcsa lesz, hisz ez egy a metrón készült röptében telibekapott kérdés. Írj le két részt a félévben tanultakból! Igen, és ha megint bukta elküldetek valakit kedves Iván urunkért, hogy ugyan vigye már el egy körre Alaszkába, két csomag fecskével. Hát igen, egy újabb informatika vizsga volt, ez már a harmadik. Ugyebár három a magyar igazság, mondja fejés közben a két fogát csikorgató paraszt. 10.25 Rendben, végezned kell, indul a vonat! Rohanás át Nyugatiba és felugrani az indulni vágyó 10.52-es Szegedi vonatra. Egyedül tölteni két és fél órát. Csodálatos volt. Aztán megismerkedtem egy SZTE-s joghallgató sráccal. Hát persze hogy akkora füves emberke, mint két nagyranőtt Marley családfa. Az élet nevetséges viccei. De rendes volt a gyerek, magyarázott, beszélgettünk és még többet magyarázott, ám nem esett túlzásokba. Mikor eljött az ideje aludni is lehetett vagy akár Hugh Laurie-t olvasni. 13.14 Szeged végállomás, kérem hagyják el a szerelvényeket. Nem is kell ötször mondani. Meglepően Timire csak 10 percet kellett várni, de nem számított, mert ott voltam ahol akartam lenni. Fejemet észak felé emeltem, aztán az SZTE irányába lendítettük kacsóinkat. Besiettem a Tanulmányi Osztályra, leadtam a papírjaimat, s megörültem mint az a bizonyos maki a farkának, ugyanis azt mondták következő nap nyitásra menjek oda megbeszélni a dolgokat, és talán még regisztrálni is. Rendben, természetesen nem kell sokat mondogatni, maradok. Gondoltam van remény, mégis átkerülhetek Szegedre, ha már az itthoni sáncokon túljutottam. A délután és az este Timivel telt, viccelődések, zenehallgatás, sörözés, vodka, cigi, beszélgetés és még több beszélgetés. Mikor már kezdett a hangulat tetőfokra hágni, elindultunk Garaboncziásba, nekem kell valami kis hely, ott is folytathatjuk a beszélgetést. Pár kamikazee mellett kitárgyaltuk az élet minden gondját és szépséget, már már olyan érzés volt mint akik évek óta barátok. Jó hogy nem sírtunk egymás vállán, komolyan mondom már csak Jimmy, a király jimmyy hiányzott volna, hogy telebőgjük azt az iszonyatos füstöt, amihez többek közt mi is hozzájárultunk. Letörtem, felemelkedtem, végül ismét letörtem. Így megy ez, ha az ember letörhet, összezuhanhat akkor le is és össze is fog. Másnap, nehezen de feltápázkodtunk és újra nekiveselkedtünk a tanulmányi osztálynak, remélve hogy megajándékoznak azzal a bizonyos mondattal. A nő rendes volt, amennyire csak tudott és ezt becsültem is benne, de megosztott velem egy fájó tényt, a tanszékvezető még nem olvasta át a lapomat, így nagyon jó lenne, ha másnap ugyanekkor vissza tudnék jönni. Na az már nem lehetséges, fel kell szállnom arra a bizonyos pesti vonatra, különben ihaj csuhéj lesz nekem. Így megadtam csodálatos telefonszámomat, hátha nem történik vele semmi aminek nem szabadna, hogy másnap hívjanak fel és értesítsenek a sorsom felől. Idő: 0.35 Kelés: 8.00 Indok: bemenni "rettegett Ivánhoz" és megtudni az újabb jegyemet. Nem nevetni, nem sajnálni, nem félteni, csak szurkolni!